Verseim

Csak mondd újra



Csak mondd újra, hogy szeretsz,

És a jeges szél is melegebbé válik,

Ködös, sötétlő homályfellegek felett,

Tekinteted éles napfényként világít.

Csak mondd újra, hogy szeretsz,

És a testünk, lelkünk feltöltődik újra,

Mint tavaszban újjáéledt virágzó kertek,

Sejtelmes, illatos rózsavízbe bújva.

Csak mondd újra, hogy szeretsz,

És az erdőben széthajolnak az ágak,

Harmatos reggelen sárga levelek közt

Játékos szellő jár lépteink nyomában.

Csak mondd újra, hogy szeretsz,

És a csillagok is fényessebbé válnak.

Szerelmünk édes lábnyomát éjbe rejtve,

Repülünk boldog örökkévalóságban.

Eggyéválva

Ha ketten együtt, dobogó szívvel lépve,

Lépünk elôre a hajnalodó éjbe,

Ha megyünk tovább, kezedet kézbe fogva,

Fénylô szemekkel, izgalmas holnapokba.

Ha találkozunk és szó még nincs a számon,

Ha gondolataid rögtön kitalálom,

Ha szived dobbanásait hallom, látom,

Akkor Te vagy mindenem, földi menyországom.

Szerelem ereje

Kezedet megfogtam és éreztem a lelked,

Kettőnk közt fellobogó, lángoló szerelmet,

Mint száraz homok, ittam gondolataidat,

Mozdulataid, tekinteted, szavaidat.

Szemedbe néztem, s láttam a boldogságot,

A tükörbe néztem és még mindig ezt látom.

Csókjaid íze számban méz volt és mandula,

Gyönyörű volt a hajad fénye és illata.

Tenyered finom erezetét most is érzem,

Ajkaid első érintését sose felejtem el,

Szerelmes szívünk akkor és ott egyet akart,

Összeforrni csendben, egy örökké tartó pillanatban.

A mi dalunk

A mi dalunk szebben szól bárki más dalánál,

Csengőbben, tisztábban a mások dallamánál,

Szándékunk fehérebb, a frissen hullott hónál,

Mi egymást akarjuk. Így egyszerűen, tisztán.

Én Téged szeretlek és Te is szeretsz engem,

Ki mondhat mást, ki szólhat e szerelem ellen,

Néma csókjaink többek ezer ígéretnél,

Egyetlen pillantásod százezernyi percnél.

Vállallak téged tűzön-vizen át, mindenkor,

Ösztönösen, mindenki előtt és mindenhol,

Tedd a szerelmemet pecsétként a szivedre,

Tiédet mindörökre bezárom lelkembe.

A kulcsot eldobom, nem akarom felnyitni,

Többé lelkemből szerelmedet elveszíteni.

Mostantól Veled vagyok mindig, végsőkig ha kell,

Nem választhat minket szét, sötétlő félelem.

Mikor ölemben ülsz, az idő valahogy megáll,

Nézem szép szemeid, s arcod vonulatát,

Már holnap van, de még érzem bőröd illatát

Törékeny kezed kedves, lágy cirógatását.

Az idő telik, ez a pillanatok sorsa,

De forró szerelmünk az élet sava-borsa,

Ez az, miért érdemes harcolni és élni,

Ha nem marad más, akkor is örökké remélni.

Édes vajúdás

Felfordult körülöttem teljesen a világ,

Mikor látlak újra, mikor ölelhetlek át?

Nem tudom, hogy mikor van este meg a reggel,

Mikor mondhatom, hogy imádlak és szeretlek?

Nemrég volt este, mikor először láttalak,

Azóta teljesen a szivembe zártalak,

Naponta derülnek ki újabb dolgok rólad,

Sziveink gyorsan egymásba kovácsolódnak.

Kerülgetjük egymást, mint friss szél a lángokat,

Egyre szorosabban járjuk már a táncokat,

A távolság még létezik, de már nem sokáig,

Szivünk már nem, de az eszünk még tétovázik.

Szerelmes vágy viharosan vonul végig rajtunk,

Örvénybe fog, a mélybe húz de édesen feldob,

Nem kérdeztem semmit Tőled, de várom válaszod,

Nem mondtál még semmit nekem, de várod válaszom.

Igen?

Szabad vagy...

Ma lettél szabad, most jöttél ki a fényre,

Még ha csak egy kis derengő hajnalfényre,

Fejedet ma elkezdted felemelni,

Szürke porból a kék égboltot nézni.

A tükörben végre megláttad magadat,

Nemcsak a sötét, szomorkás árnyékodat.

Jár Neked az öröm, s jár Neked a tánc,

Igazabb szerelem és boldogabb románc.

Az örömet nemsokára megleled,

Szerelem tüze szárítja a könnyeket.

Elfeledett lelked újra érezni kezd,

Nézdd a napot és az élet újra szép lesz!

Szerelem virága

Kibújt egy szépséges, kicsi fehér virág,

Igazi szerelem öntözte talaját,

Csókoktól virult levele, virágja,

Gyorsan erősödött gyenge szára.

Együtt néztük és egyre jobban tetszett,

Tápláltuk, védtük és nevelgettük Veled.

Egyszercsak jött valaki és gondolt egyet,

Elvágta szárát és durván rálépett.

Jégcsapok lógnak didergő szivemen,

De még dobog, lüktet fázósan, hidegen,

Majdnem kialudt a tűz, durván kioltották,

Marhabőr-csizmával újra széttaposták.

Hiszem, hogy Veled kihajt újra,

Maradt annyi mag, hogy elkezdjük újra,

Most a földet magam fogom locsolgatni,

Nemsokára kihajt és lesz mit egymásnak adni.

Lehet

Lehet, hogy most elmegyünk egymás mellett,

Lehet, hogy többször már nem ölelhetlek,

Féltél, mint mindig, s lemondtál a jobbról,

Szerelemről, a szebbről az igazabbról.

Talán az élet most messze sodor minket,

Elindulsz most másfelé másvalakivel,

Talán látod is már, hogy milyen lenne vele,

Talán lesz amit boldogságnak hivatsz majd vele.

Várok még rád, de összeforr majd szétszakadt szivem,

Új kapcsolat felé sodor majd valami újabb szerelem,

Nekem is lesz talán valakim nemsokára,

Talán én is hívok majd valamit boldogságnak.

De mikor majd egyedül, csendben leszünk néha,

Én itt, te ott, egymástól messze elszakítva,

Édesen rágondolunk rövid, viharos szerelmünkre,

Színházra, csókokra, meghitt együttlétekre.

Az első érintés felejthetetlen gyönyörére,

Hajad illatára, gyönyörű arcod sima bőrére.

Szavainkra melyek mára már belénk vésődtek,

A versekre melyek belőled ihletődtek,

Ölelésre, vágyakra néma ígéretekre,

És befejezetlen, csak abbahagyott szerelmünkre.

Akkor feldereng szivünkben a beteljesületlen vágy,

Milyen lett volna Veled, mit éltünk volna át,

Hová utaztunk volna kettesben, boldogan,

Hogyan éltünk volna ketten közös otthonunkban.

Hogy néztek volna ki gyerekeink, ha lettek volna,

Milyen lett volna ha integetnek az ablakunkban.

Aztán egyszer összefutunk valahol megőszült hajjal,

Megismerjük egymást és beszélgetünk majdan,

És azt látom majd, hogy a szemed semmit sem változott,

A hangodat is mintha csak tegnap hallottam volna.

Mikor majd elköszönünk, mindketten azt mondjuk – de jó lett volna.

Most még lehet, most még nincs veszve semmi,

Ha nem félnél, mindent megbírnánk tenni.

Ha hagynád, hogy igazán segítsek rajtad,

Ha nem törődnél bele a mindennapokba,

Ha akarnád az igazabbat, a jobbat...

Akarjad, akarjad mert másképp nem megy...

Hiányzol...

Hiányod átjár mint lyukas sziklát a parti szél,

Szivem jéghidegen vacog, de örökké remél,

Ha nem marad már semmi, amivel küzdhetnék,

Az ima érted és a vers mindig elkisér.

Hiányzol, mint esővíz a kiszáradó földnek,

Mint déli napfény sötét mélyben megbújó völgynek,

Mint reggeli harmat a frissen nyílt virágnak,

Mint Isteni békesség a lázadó világnak

Úgy érzem, hogy tövestől szakad ki a lelkünk,

Nyugalomra, örömre azóta se leltünk.

Beleláttunk a jövőbe, hogy mit veszíthetünk,

Hogy egymás mellett milyen életet élhetünk.

Hiányzik szép kis kezeid gyöngéd szorítása,

Arcodnak, ajkaidnak pajkos játszadozása,

Szemednek tekintete, amikor minden más megáll,

Ott és akkor elfelejtjük, hogy létezik halál.

Hiányzol nekem, napról-napra egyre jobban,

Mióta utoljára láttalak egy hideg alkonyatban,

Most a hangodat az emlékekből hívom elő,

Szemed csillogása, most szemeimből tör elő.

A legnagyobb, legszebb ajándékot tőled kaptam,

Valentin-napra, virágomat én is odaadtam

Kimondani nem tudom, úgy szeretlek téged,

Bárcsak mindörökkre együtt lehetnék Véled.

Ha most itt lennél velem

Bárcsak találkoznánk, bárcsak segíthetnék,

Bárcsak mától örökre melletted lehetnék.

Mikor egyedül vagy, most megölelnélek,

Ha most itt lennél velem, ölembe vennélek.

Csókolnálak, simogatnálak, becéznélek,

Ajkaidnál gyengéden megérintenélek.

Hallgatnálak hosszan, érezném a lelked,

Vonzásába fogna, gyönyörű tekinteted.

Kezeinket szorosan összekulcsolnánk,

Testedet testemmel szelíden összefonnánk.

Akkor ott átjárna a legédesebb áram,

Amely oly régóta legszentebb vágyam,

És éreznénk a szerelmet, a titkos erőt,

Az álmokat, a vágyat, az édesen felemelőt,

Ha most itt lennél velem minden tiszta lenne,

Igaz szerelmünk forrón tovább erősödne.

Tekintetünk mélységéből rejtett vágy törne,

Szavak nélkül is értenénk, bármi történne,

Két ember életében a legszentebb titok,

Mikor szerelmes szivük hangtalan összeforr.

Egyetlen testté válnak, egy lélek lesznek,

Egyet akarnak ezután, bármit is tesznek.

A nagy titok, az egymás felé forduló vágy,

A bajban is, most is, mindig egymásra talál.

Szeretlek és nem tehetek semmit értünk,

Most nem hagyod, itt ülök tehetlenül.

A csodálatos pillanatokra gondolok.

Ez most a te csatád és te megharcolod. Értünk.

Téged látlak

Kecses, hajlékony alakod látom,

Szélfútta kalászos búzamezőn,

Mint egy édesen suhanó álom,

Könnyedén, kecsesen, lengedezőn.

Ha kékvizű, hűs folyóba nézek,

Fodrozódó vízben látom az arcod,

Szép vonásaid már bennem élnek,

Csengő hullámokból hallom a hangod

Éjszaka ha felnézek az égre,

Ezer csillag fénye kacsint szemeidből,

Tekinteted mint holdsugár, éget,

Barna szemeid mélységes mélyéből.

Édes kezed szorítását érzem,

Ha tavaszi szellő lágyan átölel,

Puha bőröd illatát idézem,

Ha bimbózó, virágos rét van közel.

Mint parkban játszó gyerek, a lelked,

Lelkemmel együtt játszol a homokban,

Sugárzó arcod, szép tekinteted,

Üstökösként repül éji csillagokban.

A végtelen percei

Szeretlek téged, mint még soha senki mást,

Csak arcodat látom, szemeid mosolyát.

Szád édes vonalát, tekinteted mélyét,

Homlokod vonulatát, ajkaid ívét.

Aludj édesen tovább, én majd álmodok,

Gondolataimban csak veled szárnyalok.

Lelkünk finom, harmatzöld pázsiton pihen,

Egymást öleljük a végtelen perceiben.

Lennék fa

Lennék fa ha levél volnál,

Karjaimban elringanál,

Lennék föld ha virág volnál,

Gyökereddel kapaszkodnál

Ha föld lennél és én az ég

Én a keret te meg a kép,

Ha csillag lennél az éjben,

Csak néznélek egész éjjel

Ha hold lennék, te holdsugár,

Ezüsthíd lelkem mély taván

Szél lennél, én homok volnék,

Veled égbe kapaszkodnék

Ha az égben felhő volnál,

Lágy esővel megáztatnál

Esőcseppek a virágon,

Igazgyöngyök az orcádon

Kérdés

Szivem a sziveddel selymesen össze-összeér,

Elmém rólad már csak szerelmes ódákban mesél,

Rólad, édes, gyönyörű, jóillatú virágról,

Egy tündérrózsa, lelkem tavából, úgy hiányzol.

Te vagy nekem a rejtély, a titokzatos minden,

Létezésem kulcsa, szerelmem, legnagyobb kincsem,

Emberöltönyi reménységem, a hű Társ maga,

Kit beragyog a szerelem fényes napsugara.

Mint a zuhogó eső, a szikár puszta földnek,

Átitatja lelkem vágyakozó jelenléted.

Rólad mesélnek a fák és a zöldellő bokrok,

Te Neved súgja a szél, ha az alkony bekopogott.

Igen, az Ajtó már megnyílt, látjuk a fényeket.

Lehet, hogy majd száz gond jön és ezernyi akadály,

Engem nem tántoríthat, ha mellettem maradtál.

Sziklánál keményebb a hűség, kardnál élesebb,

Együtt a lelkünk, ragyogó csillagnál fényesebb,

Lépjünk rá az Útra együtt, mit mindig akartál.

Ahogy lépünk előre, álomból válik a valóság...

Félrehajol a fűzfa, utat nyitnak a bokrok,

Elvonulnak a felhők, meghajolnak a szobrok.

Látják szerelmünk az emberek, tüzet szemeinkben,

Eltökélt vágyakozást, égő tekintetünkben.

Sebeink begyógyulnak, ha fogom kezed gyógyít

Égő szívünk az egyetlen mire nem akad gyógyír.

Gondolataim dadognak, a szív beszél tovább,

Egész testem, lelkem vonzódik tehozzád.

Mit mondasz erre, mi lesz a válaszod hát?

Úgy vágyom rád

Mikor fény támad hajnalban a keleti égen

Mikor megjelenik a nap sötét messzeségben

Mikor először issza vörös fényét a didergő táj,

Amióta megláttalak, azóta úgy vágyom rád.

Mint szomjasan száguldó szarvas mikor a vízhez ér,

Mint viharos szélben vándorló madár a rejtekért,

Mint hajnali fény melegét váró megdermedt bogár

Amióta megismertelek, azóta várok rád.

Mint a bolygó pályájának minden centimétere,

Mint madár útjának ezer kilométeres röpte,

Mint néma halrajok vándorlása mély tengerekben,

Amióta ismerlek, olyan biztos vagyok benned.

Könnycsepp

Ha szemedből egy könnycsepp arcodon végiggurul,

Szivemben hatalmasat robajlik, mikor lehull.

Sós íze hallgatag szádban szomorún szétterül,

Valaki lelkemben most szívszorítón hegedül.

Ha szemedből egy könnycsepp arcodon végiggurul,

Felhangzik egy fájdalmas dallam, a fényem kihuny.

Becsukott szemem mögött, a gondolataimban,

Könnycsepped némán dübörgő folyóvá duzzad.

Ha szemedből egy könnycsepp arcodon végiggurul,

Ha csillogó szemed szomorúan néz, s nem mozdul.

Akkor nézz fel az égre, szerelem napfényére,

Könnycseppeidet bízd rá a vidám napsütésre.

Örök hűség

Vállalsz-e mindent velem majd őszintén és tisztán,

Boldogságot, örömet, bohém, vidám kacagást,

Szép álmokat, tiszta szerelmet, sok-sok utazást,

Bánatot, sírást, türelmet és teljes odaadást?

Vállalsz-e mindent velem mit a jövő még csak titkol,

Fényes napokat és komor fellegeket néhol,

Hitet, reményt, becsületet és nyugodt életet,

Gyönyörű, hancúzoró, vidám gyerekeket?

Kitartasz-e majd ha az élet vésője ráncosra vés,

Ha homályos szemem téged márcsak ágyból néz,

Ott leszel-e majd, mikor tekintetem utoljára lát,

Mikor utojára érzem majd kezed szorítását?

Ha már te sem leszel, hűségünk akkor is megmarad,

Sírunkon két virág nő majd az árnyas fák alatt

A két virág ott is, mindig egymás felé fordul,

Átölelik egymást, ha a törzsük már nem mozdul.

Ha virágjainkat valaki durván eltapossa,

Két fa szökken szárba, szorosan egymásba fonódva,

Viharban egymást védik, lombjuk selymesen összeér,

Gyökereik egyek, az örök hűség jeleként.

Ha a fákat kivágják és mi mind tűzzé válunk,

Lángnyelvekké válva még egy utolsót szikrázunk,

Fényes szikraként még egyet, utoljára táncolunk

S ölelkező lángnyelvekként hagyjuk itt e világot.

Találkozás

Nem hiszek a véletlen, vak órásmesterében,

Találkoztunk. Így volt megírva a Sors könyvében.

Valaki utainkat már előre kiötölte,

Szerelmes vágy zsinegével szorosra kötötte.

Szerelem lángjai feketén sötétlő éjben,

Fellobognak vágyakozó, tüzes szenvedéllyel,

Felemésztenek mindent mi szomorú és régi,

Megtisztul a lélek és csak új szerelmét félti.

Nézem a napot, tekinteted sugárzik vissza,

Éjszaka emlékezetem is szavaidat issza,

Hűségünk hajnalán, egy új élet kezdetén járunk,

Szivünk a másikét keresi, ez egyetlen vágyunk.

Örök édes titok, a vágy végzetes vonzása,

Két lélek szerelmének ki nem apadó forrása,

Mi neked fáj, már engem is véresen megsebez,

S örömem, ujjongásom, a te lelkedben ébredez.

Egy szó

Mi fényesebb a csillagoknál,

Mi sebesebb a gyorsvonatnál,

Mi erősebb a zord halálnál,

Mi gyengédebb a fuvolánál

Egy gondolat,

Mi körös-körül jár fejemben,

Mi nem nyugszik régóta bennem,

Mivel ébredek és lefekszem,

Mit számban hordoz leheletem.

Egy hang,

Mi távolból is fülemben cseng,

Mit százezerből felismerek,

Mi játékos, kedvesen csengő,

Mi szerelmesen incselkedő.

Egy érzés,

Mi már örökké bennem él,

Mi most is a szivemben zenél,

Mi éltet és mindig reményt ad,

Szerelmed az mi örök fényt ad.

Harcolj a szerelemért...

Szerelem tüzes fénye szivünkből egymás felé száll,

Melegítjük egymást mint tavaszi tábortűz alkonyán.

Rakj a tűzre mindennap, ne hagyd kialudni a lángot,

Harcolj a szerelemért! Rázdd le magadról a láncot!

Hétköznapok monoton szürkesége egyre csak nyomja,

Lüktető szerelmes lelkünket fájón eltompítja,

Nyisd meg képzeletben az együttlét aranyló hídját,

Harcolj a szerelemért! Szerelmünk a túlparton vár rád!

Ne légy tétova levél, kit szelek fújnak ide-oda,

Indulj el a hídon, szaladj, fuss át a másik partra.

Én is indulok feléd, a folyó felett találkozunk,

Harcolj a szerelemért! Valóra válik minden álmunk.

A múlt árnyai hívogatnak mézesmázosan vissza,

A szerelem több mint kétségbeesett lélek siralma,

A boldogsághoz sokkal több kell mint sajnálkozás,

Harcolj a szerelemért! Hagyd a múltat, új jövő vár rád!

Érezd a szerelmes vágyat, az igaz őszinteséget,

Szerelem szabadságát, az önként vállalt közösséget.

Boldogság hangjait, mi csak szerelmes talajon ébredez,

Harcolj a szerelemért! A rossz álmoknak vége lesz.

Testem a tested körül révületben örömtáncot jár,

Vérköreink összefonódnak ezer szálon át,

Ha a boldogság végső, szent sóhaját hallani vágyod,

Harcolj a szerelemért! Teljesülni fog az álmod.

Ha nem akarsz felemás igában, hit nélkül élni,

Egyedül imádkozni és a vad jövőtől félni,

Ha a hármas kötelék örök szentségében hiszel,

Harcolj a szerelemért! Többiről Isten gondot visel.

Ébredés

A szerelem hajnala olyan mint a most nyíló rózsa,

Könnycsepek gurulnak szirmain egymásba fogódzkodva,

Csillognak, mint szép szerelmes szavak a reggeli fényben,

Hajad fényét látom megcsillanni derengő napsütésben.

Nézem arcod szép mosolyát, mi álmodban is nevet,

Miközben magával ragad a szerelmes képzelet,

Hallom szívverésed, látom az orrod leheletét,

Ahogy arcod előtt hajtincseiddel játszik a szél.

Mielőtt kinyitod a szemed, ölelésem érzed,

Összefonódott testünkbe visszatér az élet,

Szemem látod meg elsőnek, ahogy megnyílik szemed,

Szerelmes pillantásunk új szövetséget köt Veled.

Egymásra mosolygunk, miközben homlokunk összeér,

Barna szemeid fényén át forró szerelem lángja ég,

Ahogy törékeny kezeiddel kezeimet szorítod,

Ahogy forró szerelemünkhöz mindörökre ragaszkodsz.

Reggel van. Már hozza a szél az édes ébredés szavát,

Szerelmedet érzem ma is, mint nyíló rózsa illatát.

Álmok tengere

Mint meteor, mi vadul száguld éji útján,

Mi fényes csillagoknál fényesebben kószál,

Mi várja a Földet, hol becsapódik végleg

Készítsd a lelked, lelkem örök nyughelyének.

Mint ezüstös holdsugár az éjjeli tóba,

Belehull, megmártózik némán fodrozódva,

Tajtékot vet, hullámzik kicsit, majd megpihen,

Szerelmes lelkem csak lelked tavában merül el.

Mint dübörgő vízesés mélybe aláhullva,

Zúgó tömegként mindent maga előtt tolva,

Szerelem folyama utat vés a pusztaságba,

Ki belelép, megszűnik a boldogtalansága.

Mint ezer éve nyugvó sötét barlang mélye,

Mikor végre fény jut a csendes sötétségbe,

Itt vagyok. Vakító fényben fürdeted lelkem,

Szerelmes szived táplálja a napsütésem.

Mint két riadt gyermek az álmok kék tengerén,

Együtt hajózunk a nagy képzelet peremén,

Szorítjuk egymás kezét, úgy várjuk a hajnalt,

Tiszta szerelmünk még ma diadalt arat majd.

Nőnapi töredékek

Csak egy virág, csak egy mulandó emlék,

Elhervad mielőtt bármit is tennék.

Csak egy vers, ami újra csak egy pillanat,

De szivünkben mégis oly sokáig megmarad

. . .

Nő vagy. Számomra a megtestesült csoda.

Kecses, törékeny rózsaszál, vágyaim otthona.

Bár néha tövised halálosan megsebez,

Nekem mégis te vagy, te maradsz a legkedvesebb.

. . .

Szeretlek. Miért is kellene tagadnom.

Szerelmünket mindenki előtt vállalom.

Mint mágnes a vasat, úgy vonzza a szemed,

Vágyakozó, szerelmes tekintetemet.

. . .

Tested a testem, már forrón összefonódva,

Lelkem a lelked, egymásba édesen zuhanva,

Találkozás szele hajóinkat egymás felé fújja,

Vágyakozás öröme már a vitorlákat dagasztja.

. . .

Szerelmünk gyönyörű, kecses virágszál,

Mi most is ott kopog a szivünk ajtaján,

Szép vagy. Számomra te vagy a legszebb nő.

Tekintetünkben feldereng már a közös jövő.

. . .

Hűségem a tiéd, örökre neked adtam.

Egy csodálatos januári alkonyatban,

Kívánatos vagy és szeretlek nagyon,

Lényedet napról-napra jobban akarom.

. . .

Harcolok érted, mint az oroszlán ha kell,

Míg az orromban van utolsó lehelletem,

Amíg van egy fűszál mibe belekapaszkodok,

Amíg a remény él bennünk, örökre együtt maradunk.

Itt állok előtted...

Vársz valamire, amit te sem értesz teljesen,

Csak el kéne érned, hiszen ott állok melletted,

Hová lesz így a szerelem tüze, a lángolás?

Amit hűvösen permetez a nagy várakozás.

Ki nem mondott ígéretek sorakoznak ajkadon,

Reményt táplálsz bennem minden átvirrasztott hajnalon,

De valódi ígéret még nem hagyta el a szádat,

Elmúlt a szerelem? Ami van az csak a látszat?

A bizonytalanság megöl, felemészti a lelket,

Hűvös logikává teszi a forró szerelmet.

Mindig szikrázni fog, két izzó vas van a tűzben,

Másik ki fog hűlni, egy tűz csak egyvalakit fűthet.

Te vagy most a kovács, aki szítja a lángokat,

Ki valóra váltja vagy szétveri az álmokat,

De vigyázz, mert az egyik vas nemes acélból van,

Másik pedig csak puha vas, könnyen szétfolyik majd.

Miért nem fújod annyira, miért nem szítod az acélt?

Mint a lágyvasat, miből soha nem lesz kemény kardél.

Mi évek alatt sem nemesedett, mi eddig bezárt,

Hagyd, hogy az acél szétvágja vascellád ajtaját.

Itt állok előtted, bolondos szivem kitárva,

Tudod, hogy rólad szól szivem minden vallomása.

Olyat kértél az örök égtől, aki én vagyok

Miért nem nyújtod ki hát felém ölelő karod?

Tedd a kezed

Tedd a kezed a kezemre,

Hagyd is ott már mindörökre,

Ujjaiddal ujjaimat,

Szorításod abba ne hagyd.

Hajtsd a fejed vállaimra,

Mintha mindig ott lett volna,

Ölelj át most mindörökre,

Maradjunk így összekötve.

Nézd a szemem, én is nézem,

Tekintetedet szemlélem,

Ajkaid az ajkaimmal,

Összeforrnak csókjainkkal.

Hagyd a lelkem, hadd szárnyaljon,

Lelkeddel a lelkem szálljon,

Zúgó szélben, szép reménnyel,

Repüljünk hát szerelmesen.

Az érintés szava

Álmod az álmom, fényed a fényem,

Szived rezdüléseit most is érzem.

Jövőm a jövőd, erőm az erőd,

Szép tekintetedet most is nézem.

Az érintés szava, a boldog igen,

Mi annyiszor az ajkaidon pihen,

Mikor kezedet szótlanul fogom,

Mikor fejed a vállamon pihen.

Mint kiszáradt föld a vizet, úgy iszom,

Gondolatod, már az én gondolatom,

Testünk összefonódik, a néma igen,

Lelkünkben már borostyán-szív énekel.

Rád gondolok

Rád gondolok mindig, gondolatban meg-megállva,

Zajos nappalokon és magányos éjszakákban,

Messzi utazás közben, gazdag est-ebédkor,

Éjjeli virrasztásnál és kora ébredéskor.

Rád gondolok reggel, amikor munkába megyek,

Látom szép mosolyodat, pajkos nevetésedet,

Mozdulataidat, mikor az utcán sétálunk,

Ölelésedet, mikor egy pillanatra megállunk

Szerelmes álmaimat csak a hajnal tépi szét,

De addig szivem egész éjszaka rólad mesél,

Álmomban együtt vagyunk, közelséged érzem,

Hajadat, arcodat, gyönyörű szemeidet nézem.

Mikor rád gondolok karcsú kezeidet fogom,

Arcomhoz emelem és ujjaid csókolgatom,

Ölembe veszlek és magamhoz szorítalak,

Álmomban is érzem csodálatos illatodat.

Mindig veled ébredek és veled alszom el,

Gondolatom örökké körülötted neszel,

Kerülgetlek mint nyíló virágot a tavaszi szél,

Látom, hogy forró testünk, ma is szorosan összeér.

Rád gondolok most is, hiányod átjár mint a szél,

Együtt vagyunk mindig, szivünk már egy nyelvet beszél,

Szerelmes gondolataink egymás körül forognak,

Zúgó szelek már tavaszi üzenetet hordoznak.

Tekinteted

Amikor szemeidbe nézek, tekinteted örökre megragad,

Csillagfények gyúlnak egy néma pillantás alatt.

Szemed csillogása többet mond ezernyi szónál,

Tudom mit akarsz mondani, mielőtt még szólnál.

Amikor szemeidbe nézek látom a jövőt,

A múltat, a jelent és az elkövetkezendőt,

A fájdalmat, a szenvedést és vágyat a jobbra,

A reményt, az örömet mit a szebb jövő hozna.

Amikor szemeidbe nézek társamat látom,

Hűséges, kitartó, gyönyörű szerelmes párom.

Aki után ösztönösen, egyre jobban vágyom,

Ki betölti gondolataim és minden álmom.

Amikor szemeidbe nézek hűséget látok,

Amely minden bajon, sötét nehézségen áthoz,

Mi két dobogó szív közt a legerősebb kapocs,

Mi reménytelenségből, kétségből is mindig visszahoz.

Amikor szemeidbe nézek az anyát látom,

Szép gyerekeink vidám kacagását hallom,

Ahogy óvodába visszük a kis csemetéket,

Látom izgatott szemeiket karácsony éjjel.

Amikor szemeidbe nézek látom a vágyat,

Karjaid ölelésre, édes csókokra a szádat,

Érzem kezeid szorítását, halk sóhajtásod,

Szerelmedet mikor fejedet a vállamra hajtod

Amikor szemeidbe nézek minden más megáll,

A gondolat az értelem nemesen félreáll,

A vágy bennünket fogvatart, szerelem átölel,

Csak dobogó szivedet hallom szivemhez közel.

Igazi szerelem

Az igazi szerelem gyönyörű, szép és igaz,

Minden levele, virága örömteli vigasz,

Fényt hoz a feneketlen, sötétlő éjszakába,

Ki belekóstol, ez lesz szive egyetlen vágya.

Az igazi szerelmet elnyomni nem lehet,

Kemény kövek közt is minduntalan megered,

Hiába tépik, zúzzák, vagy nyomorgatják,

Az álhatatos szerelem minden bajban megáll.

Az igazi szerelem szabadságból fakad,

Ha két szerelmes szív szabadon egyet akar,

Ha nincs bennük félelem vagy hamis sajnálkozás,

Csak öröm van, öröm és teljes odaadás.

A szerelem vak, ha szerelmes szívből fakad,

Nem nézi a nehézséget, csak egyet akarhat,

Odaadni önmagát a másiknak, kit szeret,

Tüzön-vizen át vállalja a szerelmet.

Igazi szerelemben a múló idő megáll,

Csak időtlen-tértelen édes valóságban száll,

Megszünnek a percek, az órák és a napok,

Megmaradnak a felejthetetlen pillanatok.

Az igazi szerelem gyengéden ölelő,

Arcot cirógató, halk és odafigyelő,

Ábrándos, játékos, bohém és kedves,

A másik felé megértően türelmes.

Az igazi szerelemben nincs korlát és határ,

Belenyugvás, féltékenység, zsarnokoskodás.

Az igazi szerelem ritka gyümölcsöt terem,

Valódi boldogságnak hívják, de csak Veled!

Valentin-napra

Nem tudhatom hogy

Kapsz-e bárkitől bármit,

Tudom otthon mécsesed

Egyedül világít.

Nem tudhatom hogy

Elfogadnál-e bármit,

Mégis próbálok

Neked adni valamit.

Nem tudhatom, hogy

Vártad-e ezt a napot,

De most szivemből

Neked adok egy darabot.

Nagyon jó lenne ma,

Találkozni Veled,

De megértem ha úgy érzed,

Hogy még nem lehet

Talán tartasz tőlem,

Hisz alig ismersz még,

De azt érzem, hogy

Vonz az ismeretlenség.

A lelkemből egy szál

Bíborvörös rózsa,

Odaadom Neked ma

Valentin napra.

Tudd, hogy van egy szempár,

Ki boldoggá tenne,

Egy szív mely Veled

Örökre egybekelne.

Boldog Valentin-napot!

A szerelem mécsese

Szerelem vörös lángja, már mécsesünkben pislákol,

Egy erős fuvallat belekap és akkor fellángol,

Megrebben, keresi az utat mindig csak felfelé,

Fénye sötétben, meleget ad fázós szivünk felé.

Kezünkkel óvjuk, nehogy elaludjon a reszkető láng,

Egyre többször üljük körül, ha szivünk olyannyira fáj,

Nem merünk még olajat önteni a vékonyka lángra,

Mert korán fellobogna és hatalmasat szikrázna.

Ha a remegő fényét mégis el akarnád fújni,

Akkor szólj, eltünök végleg, emlékem el fog múlni,

Utánam csak fehér füstcsík marad, felmegy az égbe,

Ami volt, szép volt, de elmerül a feledés tengerébe.

Ne félj

Talán az életben előreszaladtál néha,

Talán törékeny szivednek van félnivalója,

Ne félj, mert van Valaki, aki figyel rád ott fenn,

De olyan is van, ki nagyon vigyázna rád itt lenn.

Ha a szived még óvatos és azt mondja ne menj,

Akkor várj még és maradj a jól megszokott helyen,

De ne félj elindulni ha szived nagyot dobban,

Egyszer egy magányos, varázslatos alkonyatban.

Akkor, mit valójában gondolsz, ne félj kitárni,

Akkor, szivedben a lélek nem fog tovább várni.

Lelked csak a tiéd, nem lehet mindig bezárni,

Másoknak zsarolni, nyomorgatni, megtépázni.

Amikor szivünk egymás felé, egyszerre dobban

Ne félj, fogni kezem, mikor szerelmünk fellobban.

Akkor ne félj rálépni az útra, otthagyni a magányt,

Amitől szived oly sokáig félve félreállt.

Bízz benne, hogy Valaki fenn figyeli a lépted,

Igazi társsal lesz teljes, s valódi az élted.

Ne mondd

Ne mondd, hogy nem hiányzik

Hogy valaki erős karjaiba zárjon,

Valaki, ki otthonodba hazavárjon,

Valaki, akinek mindig elmondhatod,

Akár örülsz, akár van valami bajod.

Ne mondd, hogy nem hiányzik

Egy szerelmes pillantás, ki csak téged figyel,

Aki hisz benned, Te meg benne hiszel,

Ki kényeztetne és tenyerén hordozna,

Ki szerelmes szívvel csak Hozzád vonzódna.

Ne mondd, hogy nem hiányzik,

Ki megvédené törékeny, szép lelkedet,

Ha bántón rádtörnének gonosz emberek,

akik benned csupán könnyű prédát látnak

Megvédelek. Többé Neked már nem ártanak.

Ne mondd, hogy nem hiányzik,

Valentin-napkor egy szál vérvörös rózsa,

Szerelmes szándék, szép mondanivalója.

Egy-egy meghitt vacsora a gyertyafényben,

Egy őszinte beszélgetés nyári éjben.

Érzem, hogy hiányzik

Macska-egér játék

Engedjelek közel, vagy inkább maradj távol?

Jó lenne ha most itt lennél, vagy bárhol máshol?

Kedvellek Téged, talán szeretlek is már?

Mondani még nem merem, így is gyanakszol rám.

Gondolataim csak körülötted forognak,

Bárhová megyek, mindenhol eszembe jutnak.

Mikor találkozunk az eszünk beszél rólunk,

De minden szavunkat a szivünkkel is szóljuk,.

Most szerelmes macska-egér játék az élet,

Lelkünkben napról-napra emeljük a tétet,

Egyszer te üldözöl és én esek csapdába,

Máskor te menekülsz és én kereslek halálra.

Egyszer talán megállunk, ketten, magunkba nézni,

Elkezdjük a játunkat komolyan venni,

Talán a „Te” meg az „Én” majd ott „Mi”-vé válik.

S akkor szerelemre cseréljük a barátságunk.

Hűség

Mint finom ujjak, éles, metsző húrokon,

Hadd játsszam el az Élet dallamát Veled,

Amikor együtt indulunk el az Úton,

Hűségem adom Neked, de csak Neked.

Bízz bennem és engedd, hogy szeresselek nagyon,

Lényedet önfeledten, szeretetre vakon,

Engedd, hogy lelkem feléd szabadon kitárjam,

Fogadd el a szerelmem, te vagy minden vágyam.

Ha elfáradnál, a gitárt én átveszem,

Ha elalszol a húrokat tovább pengetem,

Ha majd kezeid kezemben pihennek,

Hallgatjuk a csendben a lágy rezdüléseket.

Altató

Amikor elalszol ma, szépeket álmodj,

Lásd rózsaszínben körülötted a világot,

Szaladj a virágok közt tavaszi réten,

Engedd a lelked, hogy vidámabban éljen.

Hogy lehet?

Hogy lehet a vízesést lelassítani,

Zúgó, hömpölygő folyót megállítani,

Hogy lehet a lavínának ellenállni,

A gördülő sziklákat alátámasztani?

Hogy lehet a növő virágot földbe nyomni,

Megbolydult méhkast kaptárba visszahozni,

Hogy lehet a szilaj ménest lefékezni,

Éj-csillagok fényét elsötétíteni?

Hogy lehet forró szerelmet visszafogni,

Fel-feltörő érzéseket tompítani,

A szerelmes szívnek ésszel parancsolni,

Közelség helyett a távolt választani?

Hogy lehet?

Szerelem

Én már tudom, hogy te vagy az akire vártam,

Te vagy az kit álmaimban annyiszor láttam,

Kit oly sokszor elképzeltem, de most már tudom,

Te vagy az, akinek a szerelmemet adom.

A pillanat üres, mi Nélküled telik el,

A perc néma marad, amikor nem vagy velem,

A napok egyre hiábavalóbban telnek,

A hetek is, amikor nem vagy mellettem,

Veled a pillanatok kitöltik a lelkem,

Akárhová megyek, nem találom a helyem,

Együtt mintha a gyorsuló idő is megállna,

Felébred szívükben a szerelem szárnyalása.

Amit szóval elmondani Neked még nem tudok,

Tollat fogok , versben írok néhány gondolatot,

Eszünk még óvatos,de szivünk már szaladna,

Gondolkodj még, de fontosabb a szív dallama.

De jó is lenne eszünket egyszer félretenni,

Nem gondolni másra, csak nevetni, egymást szeretni,

Akkor a szerelem elmos mindenféle gátat,

Mit az ember évek során épített magában.

A pillanat eljön, egyszer egymás elé állunk,

Szivünket ott egymás felé, őszintén kitárjuk,

Ott eloszlik a kétely majd és bizonytalanság,

Megmarad a szerelemünk és a szent bizonyosság.

Addig az idő lassan, kegyetlenül pereg,

Nézem a naptárt és számolom a perceket,

Mindig kereslek Téged, néha megtalállak,

És közben egyre csak várlak, csak Téged várlak.

Első pillantásra

Amikor megláttam a szemedet szememmel,

Először érintettem kezedet kezemmel,

Valami megszólalt és valami kiáltott,

Vörös rózsának láttam az egész világot.

Amikor először hallottam a hangodat,

Láttam megcsillanni szépséges hajadat,

Tudtam, hogy te vagy az kit oly régóta vártam,

Arcodon kívül semmit, de semmi mást nem láttam.

Valami elindult ma, ami eddig csak állt,

Szerelem-fejsze csapkodni kezdte a magányt,

Mint két festék, kik esőben összefolynak,

Esőcseppektől új szinekkel gazdagodnak. .

Amikor érzed, hogy a két szív együtt dobban,

Ritmusuk egy lesz és a lélek nyughatatlan,

Mikor a találkozás izgalma felemészt,

Mindent odaadnék azokért a percekért.

Hiszel abban?

Hiszel abban, hogy első látásra végbemegy minden?

Hogy lelkünk egymás felé fordul, szellemünk megpihen?

Mit mond szived ott legbelül, mit tanácsol a lélek?

Amikor szemeiddel újra a tükörbe nézel?

Sokan mondanak sokféle meg nem gondolt dolgokat,

Dolgozik bennünk a büszkeség, a hiú öntudat.

Emeld fel szemeid a földről és lásd meg a napot,

Ne csak a múltat és mát nézd, hanem keresd a holnapot.

Lelkünk sok mély sebből vérzik, nincs olyan ki bekösse,

Nem engedünk közel senkit, ki gyógyítva érintse,

A fájdalom nem múlik, kell az édes gyógyszer nagyon,

Tudod, hogy csak egy másik lélek segíthet e bajon,

Segítséged nem lesz, lelked hangjait csak te hallod,

Bár távolból talán én is érzem halk indulatod,

Segítenék, de kőfaladon átjutni nem tudok,

Várok míg résnyire megnyitod tövises várkapud.

Talán egyszer sziklabástyádból elindulsz lefelé,

Talán hiszel abban, hogy máshol is lehet menedék,

Hiszel abban, hogy mindez első látásra végbement?

Hogy lelkünk már egymás felé fordult és szellemünk megpihent?

Vitorlás

Lassan mozgó mély labirintus az emberi élet,

Mint riadt kisegerek szaladozunk szerteszéjjel,

Falai ridegek és hermetikusan zártak,

Járod tovább a jól megszokott, unalmas utcákat?

Időnként kapuk nyílnak, és lehetőségek jönnek,

Aztán lassan bezárulnak, feledésbe merülnek.

Azok a kapuk, soha, soha nem nyílnak meg újra

Az Idő, a lehetőséget soha nem hozza vissza.

Feltűnik mint fényes napsugár a keleti égen,

Kihúny majd, mint alkonyi gyertyaszál a sötétségben.

De aznap a szerelem hatalmas fehér hajója,

Lelkemben és lelkedben vár, estig lehorgonyozva

Aztán lassan elmegy. Tovább. Letörlik a könnyeket,

Hátranéznek, s egyszer még egymásnak búcsút intenek.

Milyen utazás lett volna? Senki sem tudja majd a választ,

Könyörtelen idő fújja arrébb a vitorlákat.

De várj csak...

És elkezdünk végre szaladni, a hajó felé együtt,

Család, barát, ismerősök, mind visszahúznak bennünk,

Már halljuk a horgonyt, lassanként felhúzzák a láncot,

Mi még éppen felugrunk, s együtt nézzük a bíborszínű távolt!

Bon voyage!

Álom

Nem kell felidéznem, rögtön előjön magától,

Becsukom szemeim és gyönyörű arcodat látom,

Játékos szemeiddel, tüzes tekinteteddel,

Csengő hangoddal, ahogyan énekelsz szavaiddal.

Hajad hullámzó fénye, ahogy megpihen válladon,

Lelked sugárzó lénye, akiről mindig álmodom,

Akiről mindig álmodom.

Milyen lehet fogni a kezedet a kezemmel,

Átölelni karjaimmal a karcsú testedet,

Homlokunkat lassan-lassan összeérinteni,

Tekintetedet örökre szivemben hordozni.

Amiről mindig álmodom.

Amikor először

Amikor először fogom meg a kezedet,

Régóta várt áram járja át a testedet,

Amikor először magamhoz szorítalak,

Gyorsan leomlanak a rideg, kőkemény falak.

Amikor majd az utcán kézenfogja járunk,

Sok-sok borús dolgot vidámabban látunk.

Amikor hajadat először cirógatom majd,

Fájdalmadat, magányodat elfelejted majd.

Amikor forró ajkunk először összeér,

Lelkünk megremeg, szó helyett szivünk mesél.

Elmond majd őszinte, kimondhatatlan dolgokat

Amikor a két lélek eggyé válik, boldogan.

Naptár

Magányos januári jegenyék,

Ülnek hidegedő jég tetején.

Már a tavasz melegét suttogják.

A fázós februári akácfák.

Melengető, szép márciusi szél,

Szivemnek ez mindennél többet ér.

Határokban apró sarjadások,

Áprilist szántó mély esőárkok.

Májusi napfény, ragyogó kék ég,

Szerelmed mindenkinél többet ér.

Tikkasztó júniusi nappalon,

Madarak pihennek az ágakon,

Sárgarigó ring ringó táblákon,

Pára leng júliusi hajnalon,

Csillagfényes augusztusi éjjelen,

Szerelmemet talán én is meglelem.

Akkor együtt sétálunk egy nap majd,

Szines szeptemberi alkonyatban,

Megyünk a szép októberi őszbe,

Sétálunk együtt a messzeségbe,

Nedves, fázós novemberi ködben,

Bárcsak Veled együtt tévednék el,

Decemberi karácsony éjjelen,

Át gyertyákon, lobogó fényeken

Együtt nézzük újra a zord telet,

Szobánk ablakából, de csak Veled.

Magány

Sötét egyedüllét kínoz és fáj a magány, éget,

Nézem szobám falain át a szürke messzeséget.

Megyek valahová enni, vagy bármi mást csinálni,

Csak ne kelljen mindig gondolataimra vigyázni.

Időnként emberek jönnek hozzám, sokat beszélnek,

Elmondják bajukat, aktuális véleményüket.

Én válaszolok nekik udvariasan, de némán,

Nem időzök velük sokáig egy-egy cifra témán.

Reggel, ha elmegyek szobámban a párna úgy marad,

Ha este hazajövök, ugyanaz vár rám mindennap,

Zajos minden körülöttem, ám nyomasztó a csend bennem,

Este az ágyban egyedül, megint érzem, hogy van lelkem...

Telnek a napok, a hetek, hónapok és az évek,

Szobám falán új térképet rajzolnak a repedések.

Magány szúrós kőfala oltamazón fölém borul,

Szerelem kardja, szikrát vet erős, kemény váramon.

Miért?

De jó is lenne... (ars poetica)

Nyitott a lelkem, nyílt lapokkal játszom,

Nem takarhatom el az igazságom.

Ami lelkemben van, az a számon is,

Elmondani mit gondolok, ha bánom is.

De jó lenne...

Lelkem vágyik Rád, tagadni nem tudom,

Szeretni akarlak, öntudatlanul.

Veled lenni mindig, de jó is lenne,

Két ember örök, virágzó szerelme.

De jó is lenne...

Minden nap látni gyönyörű arcodat,

Elmondani bátran a gondjaidat,

Ha sírsz, letörölni könnycseppeidet,

És ha nevetsz, együtt nevetni veled.

De jó is lenne...

Ha beteg lennél, ápolnálak téged,

Eget és földet megmozgatnám érted,

Csillagot lehozni nem tudok az égről,

De ha szomjas lennél, vizet hoznék mélyről.

De jó is lenne.

Amit kérsz, én megadok mindent Neked,

Azok közül elsőként szerelmemet,

Nincs akkora veszély, nincs olyan halál,

Mi ilyen erős kapocsnak ellenáll,

De jó is lenne...

Sétálni együtt egy szép parkban Veled,

Elnézni bátran a sudár fák felett,

Összebújni szorosan mikor fúj a szél,

Melegíteni kezeid, ha itt a tél.

De jó is lenne...

Elmenni Veled csoda vidékekre,

Szélfútta, téli, sziklás fenyvesekbe,

Nyári melegben, vízesések alá,

Őszi erdők szines lombjai alá.

De jó is lenne...

Repülni az égbe, felhők tetejébe,

Leszállni onnan, barlang hűvösébe,

Menni együtt a hétköznapok útján,

Meg-megállni a szép ünnepnapoknál.

De jó is lenne...csak Veled.

Fontos dolog

Ami igazán fontos, azt tedd,

Mindent, ami csak "fontos" hadd,

Tedd amit a szived diktál,

Ne várj vele túl sokat.

Már láttalak

Már többször láttalak álmomban,

Mikor feltüntél a távolban,

Vízparton mentünk egy városban.

De még nem láttalak soha.

Mintha már ismerném hangodat,

Enyémet is talán hallhattad.

Sokáig nevettünk álmomban.

De még nem beszéltünk soha.

Ismerem már mozdulataid,

Ahogyan behúzod lábaid,

Felemeled kedves karjaid,

De még nem járkáltunk soha.

Most is látom gyönyörű szemeid,

Hallom gyönyörű, csengő hangodat,

Érzem minden kis mozdulatodat.

Azt hiszem újra álmodom.

Várlak

Várlak, mint a virrasztó a hajnalt,

Mint a reggeli harmatot a föld,

Várlak, mint senkit nem vártam soha,

A lelkem csak érted kiált, üvölt.

Várlak, mint kék éj a csillagokat,

Mint reszkető növények a tavaszt,

Mint elültetett magok a napfényt,

Mint repülő madár az ágakat.

Várlak mint egy hajós a parti fényt,

Amikor tenger vadul háborog,

Várom a napokat, amikor én,

Álmodban már csak veled táncolok.

Kívánom a csendet, de csak Veled,

Nagyon-nagyon a békés estéket,

Várom a napot mikor mellettem,

Talán elmúlhat minden félelmed.

Bárcsak itt lennél most, vagy én Veled,

Nem számít a hely és az idő sem,

Várok rád, hogy elmondhassam végre,

Mit gondolok bolondos szivemben.

A percek nélküled oly üresek,

Az órák oly kínosan peregnek.

A napokat, heteket számolom,

S a helyemet én sehol sem lelem.

Várlak.

Talán

Talán van egy szempár,

Aki csak engem vár.

Talán van egy szív is,

Ki csak értem dobog.

Egyszer találkozunk,

A Sors majd összehoz,

S a szerelem lángja

Magasra fellobog.