Lehet, hogy most elmegyünk egymás mellett,
Lehet, hogy többször már nem ölelhetlek,
Féltél, mint mindig, s lemondtál a jobbról,
Szerelemről, a szebbről az igazabbról.
Talán az élet most messze sodor minket,
Elindulsz most másfelé másvalakivel,
Talán látod is már, hogy milyen lenne vele,
Talán lesz amit boldogságnak hivatsz majd vele.
Várok még rád, de összeforr majd szétszakadt szivem,
Új kapcsolat felé sodor majd valami újabb szerelem,
Nekem is lesz talán valakim nemsokára,
Talán én is hívok majd valamit boldogságnak.
De mikor majd egyedül, csendben leszünk néha,
Én itt, te ott, egymástól messze elszakítva,
Édesen rágondolunk rövid, viharos szerelmünkre,
Színházra, csókokra, meghitt együttlétekre.
Az első érintés felejthetetlen gyönyörére,
Hajad illatára, gyönyörű arcod sima bőrére.
Szavainkra melyek mára már belénk vésődtek,
A versekre melyek belőled ihletődtek,
Ölelésre, vágyakra néma ígéretekre,
És befejezetlen, csak abbahagyott szerelmünkre.
Akkor feldereng szivünkben a beteljesületlen vágy,
Milyen lett volna Veled, mit éltünk volna át,
Hová utaztunk volna kettesben, boldogan,
Hogyan éltünk volna ketten közös otthonunkban.
Hogy néztek volna ki gyerekeink, ha lettek volna,
Milyen lett volna ha integetnek az ablakunkban.
Aztán egyszer összefutunk valahol megőszült hajjal,
Megismerjük egymást és beszélgetünk majdan,
És azt látom majd, hogy a szemed semmit sem változott,
A hangodat is mintha csak tegnap hallottam volna.
Mikor majd elköszönünk, mindketten azt mondjuk – de jó lett volna.
Most még lehet, most még nincs veszve semmi,
Ha nem félnél, mindent megbírnánk tenni.
Ha hagynád, hogy igazán segítsek rajtad,
Ha nem törődnél bele a mindennapokba,
Ha akarnád az igazabbat, a jobbat...
Akarjad, akarjad mert másképp nem megy...