Hiányod átjár mint lyukas sziklát a parti szél,
Szivem jéghidegen vacog, de örökké remél,
Ha nem marad már semmi, amivel küzdhetnék,
Az ima érted és a vers mindig elkisér.
Hiányzol, mint esővíz a kiszáradó földnek,
Mint déli napfény sötét mélyben megbújó völgynek,
Mint reggeli harmat a frissen nyílt virágnak,
Mint Isteni békesség a lázadó világnak
Úgy érzem, hogy tövestől szakad ki a lelkünk,
Nyugalomra, örömre azóta se leltünk.
Beleláttunk a jövőbe, hogy mit veszíthetünk,
Hogy egymás mellett milyen életet élhetünk.
Hiányzik szép kis kezeid gyöngéd szorítása,
Arcodnak, ajkaidnak pajkos játszadozása,
Szemednek tekintete, amikor minden más megáll,
Ott és akkor elfelejtjük, hogy létezik halál.
Hiányzol nekem, napról-napra egyre jobban,
Mióta utoljára láttalak egy hideg alkonyatban,
Most a hangodat az emlékekből hívom elő,
Szemed csillogása, most szemeimből tör elő.
A legnagyobb, legszebb ajándékot tőled kaptam,
Valentin-napra, virágomat én is odaadtam
Kimondani nem tudom, úgy szeretlek téged,
Bárcsak mindörökkre együtt lehetnék Véled.