Szivem a sziveddel selymesen össze-összeér,
Elmém rólad már csak szerelmes ódákban mesél,
Rólad, édes, gyönyörű, jóillatú virágról,
Egy tündérrózsa, lelkem tavából, úgy hiányzol.
Te vagy nekem a rejtély, a titokzatos minden,
Létezésem kulcsa, szerelmem, legnagyobb kincsem,
Emberöltönyi reménységem, a hű Társ maga,
Kit beragyog a szerelem fényes napsugara.
Mint a zuhogó eső, a szikár puszta földnek,
Átitatja lelkem vágyakozó jelenléted.
Rólad mesélnek a fák és a zöldellő bokrok,
Te Neved súgja a szél, ha az alkony bekopogott.
Igen, az Ajtó már megnyílt, látjuk a fényeket.
Lehet, hogy majd száz gond jön és ezernyi akadály,
Engem nem tántoríthat, ha mellettem maradtál.
Sziklánál keményebb a hűség, kardnál élesebb,
Együtt a lelkünk, ragyogó csillagnál fényesebb,
Lépjünk rá az Útra együtt, mit mindig akartál.
Ahogy lépünk előre, álomból válik a valóság...
Félrehajol a fűzfa, utat nyitnak a bokrok,
Elvonulnak a felhők, meghajolnak a szobrok.
Látják szerelmünk az emberek, tüzet szemeinkben,
Eltökélt vágyakozást, égő tekintetünkben.
Sebeink begyógyulnak, ha fogom kezed gyógyít
Égő szívünk az egyetlen mire nem akad gyógyír.
Gondolataim dadognak, a szív beszél tovább,
Egész testem, lelkem vonzódik tehozzád.
Mit mondasz erre, mi lesz a válaszod hát?
?