Vállalsz-e mindent velem majd őszintén és tisztán,
Boldogságot, örömet, bohém, vidám kacagást,
Szép álmokat, tiszta szerelmet, sok-sok utazást,
Bánatot, sírást, türelmet és teljes odaadást?
Vállalsz-e mindent velem mit a jövő még csak titkol,
Fényes napokat és komor fellegeket néhol,
Hitet, reményt, becsületet és nyugodt életet,
Gyönyörű, hancúzoró, vidám gyerekeket?
Kitartasz-e majd ha az élet vésője ráncosra vés,
Ha homályos szemem téged márcsak ágyból néz,
Ott leszel-e majd, mikor tekintetem utoljára lát,
Mikor utojára érzem majd kezed szorítását?
Ha már te sem leszel, hűségünk akkor is megmarad,
Sírunkon két virág nő majd az árnyas fák alatt
A két virág ott is, mindig egymás felé fordul,
Átölelik egymást, ha a törzsük már nem mozdul.
Ha virágjainkat valaki durván eltapossa,
Két fa szökken szárba, szorosan egymásba fonódva,
Viharban egymást védik, lombjuk selymesen összeér,
Gyökereik egyek, az örök hűség jeleként.
Ha a fákat kivágják és mi mind tűzzé válunk,
Lángnyelvekké válva még egy utolsót szikrázunk,
Fényes szikraként még egyet, utoljára táncolunk
S ölelkező lángnyelvekként hagyjuk itt e világot.