Vársz valamire, amit te sem értesz teljesen,
Csak el kéne érned, hiszen ott állok melletted,
Hová lesz így a szerelem tüze, a lángolás?
Amit hűvösen permetez a nagy várakozás.
Ki nem mondott ígéretek sorakoznak ajkadon,
Reményt táplálsz bennem minden átvirrasztott hajnalon,
De valódi ígéret még nem hagyta el a szádat,
Elmúlt a szerelem? Ami van az csak a látszat?
A bizonytalanság megöl, felemészti a lelket,
Hűvös logikává teszi a forró szerelmet.
Mindig szikrázni fog, két izzó vas van a tűzben,
Másik ki fog hűlni, egy tűz csak egyvalakit fűthet.
Te vagy most a kovács, aki szítja a lángokat,
Ki valóra váltja vagy szétveri az álmokat,
De vigyázz, mert az egyik vas nemes acélból van,
Másik pedig csak puha vas, könnyen szétfolyik majd.
Miért nem fújod annyira, miért nem szítod az acélt?
Mint a lágyvasat, miből soha nem lesz kemény kardél.
Mi évek alatt sem nemesedett, mi eddig bezárt,
Hagyd, hogy az acél szétvágja vascellád ajtaját.
Itt állok előtted, bolondos szivem kitárva,
Tudod, hogy rólad szól szivem minden vallomása.
Olyat kértél az örök égtől, aki én vagyok
Miért nem nyújtod ki hát felém ölelő karod?