Szerelem vörös lángja, már mécsesünkben pislákol,
Egy erős fuvallat belekap és akkor fellángol,
Megrebben, keresi az utat mindig csak felfelé,
Fénye sötétben, meleget ad fázós szivünk felé.
Kezünkkel óvjuk, nehogy elaludjon a reszkető láng,
Egyre többször üljük körül, ha szivünk olyannyira fáj,
Nem merünk még olajat önteni a vékonyka lángra,
Mert korán fellobogna és hatalmasat szikrázna.
Ha a remegő fényét mégis el akarnád fújni,
Akkor szólj, eltünök végleg, emlékem el fog múlni,
Utánam csak fehér füstcsík marad, felmegy az égbe,
Ami volt, szép volt, de elmerül a feledés tengerébe.