Lassan mozgó mély labirintus az emberi élet,
Mint riadt kisegerek szaladozunk szerteszéjjel,
Falai ridegek és hermetikusan zártak,
Járod tovább a jól megszokott, unalmas utcákat?
Időnként kapuk nyílnak, és lehetőségek jönnek,
Aztán lassan bezárulnak, feledésbe merülnek.
Azok a kapuk, soha, soha nem nyílnak meg újra
Az Idő, a lehetőséget soha nem hozza vissza.
Feltűnik mint fényes napsugár a keleti égen,
Kihúny majd, mint alkonyi gyertyaszál a sötétségben.
De aznap a szerelem hatalmas fehér hajója,
Lelkemben és lelkedben vár, estig lehorgonyozva
Aztán lassan elmegy. Tovább. Letörlik a könnyeket,
Hátranéznek, s egyszer még egymásnak búcsút intenek.
Milyen utazás lett volna? Senki sem tudja majd a választ,
Könyörtelen idő fújja arrébb a vitorlákat.
De várj csak...
És elkezdünk végre szaladni, a hajó felé együtt,
Család, barát, ismerősök, mind visszahúznak bennünk,
Már halljuk a horgonyt, lassanként felhúzzák a láncot,
Mi még éppen felugrunk, s együtt nézzük a bíborszínű távolt!
Bon voyage!