Sötét egyedüllét kínoz és fáj a magány, éget,
Nézem szobám falain át a szürke messzeséget.
Megyek valahová enni, vagy bármi mást csinálni,
Csak ne kelljen mindig gondolataimra vigyázni.
Időnként emberek jönnek hozzám, sokat beszélnek,
Elmondják bajukat, aktuális véleményüket.
Én válaszolok nekik udvariasan, de némán,
Nem időzök velük sokáig egy-egy cifra témán.
Reggel, ha elmegyek szobámban a párna úgy marad,
Ha este hazajövök, ugyanaz vár rám mindennap,
Zajos minden körülöttem, ám nyomasztó a csend bennem,
Este az ágyban egyedül, megint érzem, hogy van lelkem...
Telnek a napok, a hetek, hónapok és az évek,
Szobám falán új térképet rajzolnak a repedések.
Magány szúrós kőfala oltamazón fölém borul,
Szerelem kardja, szikrát vet erős, kemény váramon.
Miért?